U20 EURÓPA BAJNOKSÁG TAMPERE, FINNORSZÁG
Második versenynap arannyal írva...
Már negyedik napja vagyunk Tampereben. Kavarognak bennem a történetek, élmények. Általában reggel ülök le megírni az érdekesebb történéseket, és aztán napközben jut eszembe, hogy ezt emg azt kifelejetettem.
Még az első versenynap előtti este történt, hogy a német csapatvezető kétségbe esetten írt a vezeteők WhattsApp csoportjába, hogy egyik rúdjuk sem érkezett meg, és a versenytársaktól kérnek segítésget. Gyorsan egyeztettem Molnár Krisztina, rúdugró edzővel, és ő azt mondta persze segítünk. Le is írtam a csoportba a választ, így pénteken még ezzel is foglalkoztam. Először a német csapatvezetővel futottunk össze a versenyirodán, és váltottunk néhány szót, aztán a németek rúdugrója hívott telefonon, és érdeklődött a rudakról. Később még egyszer hívott, megbeszéltük, hogy találkozunk a lelátón. A rudak mérete felől érdeklődött, így felhívtam Molnár Krisztát, hogy milyen rúdjaink vannak. Sajnos, a németeknek nem feleltek meg a méretek – túl puhák voltak. Végül a második versenynapon Mészáros Emma rúdjaiból használtak a német lányok.
Magyar szempontból sűrű a program. 39 versenyzővel szinte folyamatosan történik valami a pályán. A délelőtti program gyakran fél 2, 2 kor ér véget, és 4kor kezdődik a délutáni, vagyis már fél 3 körül érkeznek atlétáink a pályára. Nem igen van idő a masszőrük, csapatorvos, és a csapatvezető részére, hogy vissza menjünk ebédelni a szállodába. Az első versenynap rövid szünetében kicsit felfeküdtem az egyik masszázságyra pihentetni a szemem, és a lábaim. Épphogy lefeküdtem, beköltöztek a szomszédba a máltaiak. A csapatvezetővel a bahrein-i Gymnasiade óta jóban vagyunk. Egy széket akart kölcsönkérni, mert nekik nem jutott. Viccesen mondtam neki, hogy az sokba fog kerülni. Második versenynap ismét az „ebédszünetben” egy pillanatra, még talán a szemem is becsuktam, amikor arra nyitom ki a szemem, hogy a máltai csapatvezető ismét széket próbál csenni. Ismét egy kicsit szurkálódóan csak annyit mondtam: No, no! Erre csak annyit válaszolt: „You’re always sleeping!” Jót nevettünk, bár elég szurkálódós volt az 5 fős máltai csapat vezetőjétől, akinek még olyan napjai is vannak, amikor nem kell kijönni a pályára. Ezután jót beszélgettünk a máltai atlétikáról, a mini államok bajnokságairól, és a máltai fiúról, akinek a vállán egy egész nemzet elvárásai nyugszanak egy személyben. Néhány óra múlva boldogan gratuláltam nekik, a fiú döntőbe jutott 400 méteren!
Milyen az élet! Van akinek, jól sikerül a verseny, van akinek nem. De szép is lenne, ha mindenkinek jól sikerülne! Amikor valaki érvényes kísérlet nélkül kiesik rúdugrásban, akkor nehéz bármit is mondani. Mészáros Emma is vigasztalhatatlan volt egész nap. Délután pedig aranyérmet ünnepelhettünk Szabados Ármin hatalmas dobásainak köszönhetően, és Beke Zétény is döntős volt egyéni csúccsal. Ármin szociálisan is rengeteget fejlődött, amióta ismerem. Most azt a szurkolást is megkapta a magyar csapattól, amire régóta várt.
Ármin harmadik dobását elvették. Már készültem megírni az óvást, amikor Ármin a pályáról jelezte, hogy végül 82.09-cel beírták a dobást.
Még egy történet jut hirtelen eszembe. A férfi távolugrás selejtezőjénél lógattuk az orrunkat a lelátón, amikor is az egyik versenybíró sűrűn kiabált a bolgár csapat felé. A bolgár távolugró srác annyira örült a továbbjutásnak, hogy összeszedte a cók-mókját, kimászott a lelátóra és leült az edzőjéhez. A bíró visszatessékelte a pályára, az edzők meg halálra vált arccal várták, hogy kizárják-e a versenyzőt a tettéért. Ez ugyanis szabálytalan. Megúszták, sőt még sárgalapos figyelmeztetés is elmaradt.
Este csak nagyon rövid ünneplésre volt … első sorban energia. Egy hosszú szezon végén már az edzők is fáradtak. Legurult néhány sör, esetleg gin-tonic, de éjfél előtt már mindenki ágyban volt.
