Épp most vettem búcsút a tornászoktól, akikkel együtt jöttem ki a reptérre. Az én gépem később indul, mint a madridi járat, azért kellett velük kijönnöm már, hogy legyen segítségem a rúd cipelésben, és a méretes csomag kifizetésében. Most hogy egyedül maradtam, visszagondolok a mai napra, hogy milyen őrültségekbe vágtam bele, és szerencse, hogy ép bőrrel megúsztam. Na ez volt a TIA, This is Afrika.
Miközben atlétáinkat otthon ünnepelték a reptéren, elhatároztam, hogy megnézem az Afrikai Újjászületés emlékművét. A neten találtam, hogy ezt Dakarban mindenképp meg kell nézni. Javaslatok között volt még a Rabszolga-sziget, de én inkább a 49 méter magas bronzszobrot választottam, a kilátás miatt is. Abdoluaye Wade elnök ötlete alapján tervezték a szobort és egy észak-koreai (!) vállalt építette meg. Az Atlanti-óceánra néz, és a Franciaországtól való függetlenedés 50. évfordulóján adták át 2010-ben.
Egy gond volt a tervemmel, hogy a szobor távolabb esik az olimpiai eseményektől, így nem egyszerű odajutni. Mivel a magyar csapatból senki nem tartott velem, egyedül vágtam neki. Nyilván, ha az atlétacsapat még itt van, nem vállalkozom ilyen kalandra. A Magyar Atlétikai Szövetségnél megszűnt a csapatvezetői munkakör, így ez az utolsó küldetésem volt. Hát vágjunk bele!
Kinéztem a térképen, ha nem megyek el Dakar végállomásig, hanem Hann megállónál szállok le, akkor közelebb van a szobor, csak 8 km. Készpénzt nem váltottam, amióta itt vagyunk, így egy szál hátizsákkal és bankkártyával vágtam neki az útnak. Ahogy kiléptem a Hann-i vasútállomás kapuján, három motoros vett körbe, sőt a másik oldalról is integetett egy, hogy hová akarok menni, mert elvisznek. Na most, egész héten a dakari közlekedésen szörnyülködtem, videóztam a sok hülyét, ahogy közlekednek. Pláne ezeket a robogósokat nem értettem, hogy mit össze kevernek a csotrogányaikkal, és legtöbbször ketten ülnek rajta. 4000 nyugat-afrikai frankot kértek a szoborig (nagy nehezen megértették, hová akarok menni, legalábbis reméltem), a pénztárcámban találtam egy 5 eurost, így üzletet kötöttünk. Felültem a motor hátuljára. (Srác koromban sem voltam nagy motoros, nem sokszor ültem motoron.) Ekkor villant át az agyamon, hogy milyen hülyeséget csinálok. A család hazavár, én pedig most készülök egy katasztrófális motorútra. Easy rider, öcsém! 53 évesen! 10 méter után rájöttem, hogy a sofőrön van bukósisak rajtam meg nincs. Megkopogtattam a bukóját, hogy mi a gondom. Hátra adta az övét, ha túlélem, legalább néhány vírust vagy bacit hazaviszek. Kapaszkodtam, mint a fene, így persze még egy felvételt sem tudtam készíteni.
Robogtunk az afrikai, dakari forgalomban. Na ez this is Afrika! Mindent és mindenkit kikerültünk, hol szembementünk, bevágódtunk a körforgalmakba, szabályok nem voltak. Hol egy buszt súroltunk, hol egy másik motoroshoz ért a térdem. Fél órán keresztül mociztunk Dakaron keresztül, ez volt ám a városnézés! Az egyetlen idióta vagyok, aki az ifjúsági olimpia résztvevői közül robogón járja be Dakart! Egy valamit viszont tudtam, a sofőr piszokul érti ezt a közlekedést, így nem eshet bajom. És egyszer csak feltűnt előttünk a szobor.
A szobornál készítettem egy-két képet. A belsejébe nem tudtam bemenni, mert nem lehetett kártyával fizetni. Már csak a visszafelé utat kellett valahogy megoldanom. Turistákat kérdeztem, azt javasolták, hogy töltsem le a Yango-t, olyan mint az Über, csak itt jobban működik. Letöltöttem az applikációt, viszont a magyar telefonszámhoz nem a megfelelő számú karakter tartozott, így nem mentem vele semmire, többszöri próbálkozás után sem. Odajött hozzám egy taxis, hogy hová akarok menni. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a dakari vasútállomást célzom meg, hátha lesz időm még átugrani a Rabszolga-szigetre. Mondtam, hogy csak kártyám van, nem gond. Odamentünk az autójához, nem is taxi volt, sima személyautó. Hűha ez így nem jó, mert a családom még mindig hazavár, ki tudja ki ez az ember. Igazolványt mutogatott, hogy ő papa, a taxis. Nagy nehezen a vasútállomást is megértette.(Megjegyeztem, hogy minden állomáson az van kiírva, hogy "gare". Mondtam gare Dakar, és szót értettünk. 5.000 frankot mondott. Szép utazás volt. A tengerparton mentünk végig. Mégiscsak szép ez a Dakar. Amikor lekanyarodtunk a partról, megállt egy sarkon, és valakit odahívott a kocsihoz, aki az út szélén ült. Kérte, hogy mutassam meg a kártyámat. Nem igazán értettem. Aztán az útszéli férfi visa-t magyarázott, és hogy hol van ilyen bank. A bank egy szörnyű utcában volt. Szennyvíz folyt az út szélén, és mindenféle apróbutikok sorakoztak az utcafronton. Megállt a banknál, és ahogy kiszálltam máris a nyakamban volt és pacsizott velem egy szenegáli tesó. Majd ő átkísér a bankhoz, csak utána nézzem meg az afrika-shopját. Kivettem 10.000 frankot, mert annál kevesebbet nem lehetett. A tesó sajnos ott várt. A taxis rázta a fejét, hogy ne menjek vele, de iszonyat erőszakos volt. A shopja egy nagy nulla volt. Hűtőmágnest kértem, hogy gyorsan szabaduljak. 10.000 frankot kért érte. Mondtam neki: - Tesó, ennyit vettem ki a bankból, és a taxit is ki kell fizetnem! Két ezerben megállapodtunk, de mivel nem tudtak rendesen visszaadni háromezer lett belőle.
Megszabadultam. Vissza a taxiba. Az öregnél a biztonság kedvéért rákérdeztem, még egyszer az ötezerre. Most már 10-et mondott! - Akkor keress még egy bankot, mert nálam csak hétezer van! -hadonásztam most már elég ingerülten. Közben csodák-csodájára az állomáshoz értünk. Eltette a hétezret, és érzékeny búcsút vettünk. Egyébként a 10.000 nyugat-afrikai frank, az kb. 5.500 Ft, úgyhogy szerintem én jártam jól. Annyira elegem volt, hogy gyorsan felszálltam a vonatra. A faluba érve azonnal lefürödtem, hajat mostam, és úgy döntöttem, hogy nekem elég volt Afrika!
